Dr. Mészáros Gyuri

Valaki azt írta nekem nemrég a Facebookon, amikor mondtam neki, hogy a holokausztoktatatással  foglalkozom, hogy el kéne már temetni a holokausztot (érdekes, hogy ezt a kifejezést használta), annyi sok más szörnyűség volt és van a világban… Hát úgy gondoltam, akkor leírom, hogy szerintem miért is nem szabad eltemetni a holokausztot, miközben persze fontos a többi tragikus és borzalmas történésre is figyelni.

Aki a Facebookon írt, ő nyilván arra gondolt, hogy nem jó kiemelni a holokausztot, mikor sok más népirtás volt és zajlik most is a Földön. Ez utóbbi igaz, de ezzel együtt, sőt pont ezért gondolom úgy, hogy fontos a holokauszttal foglalkoznunk. Újra és újra kérdéssé válik persze miért is? Miből fakad a holokauszt egyedisége, egyáltalán van-e neki, amely miatt ki kell emelnünk a történeti események sorában? Vajon miért tanítunk (tanítok), megemlékezünk a holokausztról, és miért nem, vagy sokkal kevésbé tanítunk (emlékezünk meg?) az egyéb népirtásokról hasonló hangsúllyal?

Az érvek azon része, amelyek a történetiségében akarják az esemény egyediségét kiemelni véleményem szerint nagyon problematikusak. Yehuda Bauer professzor előadását hallottam a témában, aki kicsit apologetikusan emelte ki a Soa egyediségét, ezzel szemben Keene-ben egy rabbinő azt mondta, hogy történetileg szerinte a holokauszt nem tekinthető egyedinek, a szörnyűségeket átélt emberek szempontjából (mintegy szubjektíven) viszont igen. Miközben érdekes lehet összehasonlítani eseményeket (mint pl. az örmény népirtást és a holokausztot), veszélyes, amikor méricskélésbe kezdünk. Bár Bauer professzor azt mondta, ezt el akarja kerülni (mert nincs jobb és rosszabb népirtás), mégis ennek az összehasonlító súlyozásnak a hibájába esett az előadása során, s egyfajta bizonygatásnak tűnt érvrendszere, mely a holokauszt objektív-történeti egyediségét igyekezett megvédeni. Úgy vélem Hayden White-tal: nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a történelem narratívákban vagyis értelmezéseinkben él, és nincs szükség a holokauszt mitizáló, az objektivitás illúzióját rejtő, más eseményekkel szembeállító narratívájára. Az ilyen „mitikus egyediség” túlhangsúlyozása azzal a következménnyel is járhat ugyanis, hogy a „soha korábban meg nem történt és soha meg nem ismétlődő” hamis jegyét üti a holokausztra értelmezésünkben. Ez akár alááshatja az egyik legfontosabb pedagógiai dimenzióját a holokausztnak: azért tanítunk róla, hogy soha többé ne történjen meg.  

Azok az érvek, amelyek a holokauszt beágyazottságát, kontextusát, és továbbélését firtatják, már sokkal inkább elfogadhatóak. A holokauszt egyedisége abban rejlik, hogy a nyugati civilizációban, a civilizáció vívmányainak felhasználásával történt meg, épp e civilizáció zsidó gyökereit aláásva. Akik ebben a kontextusban élünk, és narratívákkal rendelkezünk a nyugati civilizációról, azok számára valóban kiemelkedő a holokauszt mint vészes emlék, mint szörnyű történet. Valóban olyan „esemény”, amely átírja az addigi történelmet, amely szükségszerűen kikezdi megszokott narratíváinkat, és újak előtt egyengeti az utat. Emlékezünk rá, beszélünk róla, kutatjuk, értelmezzük, apparátust építünk mind mélyebb feltárására, intézményesítjük az emlékeztet. Nem véletlenül, és épp ebben rejlik az az egyediség, amely miatt a holokauszt a középpontban kell, hogy maradjon, sőt az oktatásban: jobban a fókuszpontba kellene, hogy kerüljön.  Pontosan azért egyébként, hogy a tanulmányozásán keresztül jobban „megértsük” a népirtások természetét, és tegyünk a megelőzésért (ahogy Keene-ben a Cohen Center of Holocaust and GENOCIDE  Studies központban is igyekeznek tenni ezért a szakemberek), és az oktatásán keresztül hozzájáruljunk ahhoz, hogy az előítéletek, a kirekesztés hasonló elburjánzását el tudjuk kerülni újra az európai társadalomban. Nekünk európaiaknak (és azoknak, akiknek közük van az európai civilizációhoz) kötelességünk nem felejteni, hanem emlékezni, nem eltemetni, hanem ébren tartani az emlékezetet, hogy e „civilizáció” (még ha annak csak egy része is) milyen irányba is tud elmenni, milyen perverzitásra és borzalomra (volt?) képes. Nem ők, nem azok ott messze (a németek, a nácik, a szörnyek, a vezetők) hanem az akkori egyszerű, hozzánk hasonló emberek, és bizony mi: vajon csak ők voltak erre képesek, mi nem lennénk? A mi gyökereinkhez is kapcsolódik az, ami ide vezetett, s ezért figyelnünk kell éberen magunkra ma is. A keresztény antiszemitizmus évszázadai ott vannak a Soa megalapozásánál.

Mindeközben azonban tény, hogy nem jó, ha elfeledkezünk arról, hogy az ilyen intézményesült emlékezetnek sokféle veszélye is van:

• Más szörnyűségek, amelyek nem rendelkeznek ezzel az erővel, háttérben maradhatnak, csendre ítélve, igazságtalanul.
• A narratívák fixálódnak, és nehezen kapnak teret az új megközelítések.
• Az emlékezés egyre inkább: nem közösségi, hanem intézményesült, felülről vezérelt aktus lesz.
• Az intézményesülés magával hozhatja a közhelyesülést és a társadalmi rezisztenciát is.

Ezekre  tényezőkre, veszélyekre figyelnünk kell, miközben kiemeljük a holokausztot.

Ugyanígy problémásnak érzem a történeti szakirodalmakban, sőt oktatási anyagokban is megjelenő gondolatokat, amelyek a holokauszt szót fenn akarják tartani a zsidóságra és esetleg a cigányságra vonatkozóan. Érzek ebben egyfajta intézményes, ideológiai nyomást. Amikor a holokauszt meghatározásáról beszélnek, akkor ezt mindig elmondják. Az a kétségtelenül vitathatatlan állítás: a zsidókra vonatkozott a módszeres, teljes kiirtás gondolata, úgy kaphat így hangsúlyt – érzésem szerint –, hogy a többi csoport tagjainak elhurcolását megintcsak valamiféle második helyre sorolnánk. Ez elkerülhető, ha teret kapnak a csoportok, hogy maguk alakítsák ki a saját narratívájukat, akár más holokausztokról is beszélve (pl. meleg holokauszt, és ne csupán a holokauszt meleg áldozatai!), és ha inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a csoporthoz tartozás alapján történő mindenféle lemészárlás milyen szörnyűséges volt. Természetesen igaz, hogy a holokausztról nem lehet úgy beszélni, mintha nem elsősorban (ideológiailag is) a zsidósághoz kapcsolódott volna, és a szó maga is erre vonatkozóan jött létre, de közben végbementek olyan társadalmi és értelmezésbeli változások, amelyek szemantikai változásokat is hozhatnak és egyébként hoztak is magukkal.

Mindezzel együtt tehát, úgy vélem, foglalkoznunk kell a holokauszttal, a holokauszt különféle áldozataival, és nem szabad eltemetnünk (még ha ez egyszerűbb is lenne). Persze mikor ezt mondom, az a hit vezérel, hogy fontos a történelmet tanulmányoznunk, abból tanulnunk, fontos emlékeznünk és újra elmondanunk, s ezáltal mindig újraértelmeznünk is a történelmi eseményeket… A holokauszt ennél még több is: olyan egzisztenciális és teológiai húrokat penget meg, amelyek alapvetően kérdeznek rá társadalmi és etikai életünkre, és segíthet az emlékezés, a szembesülés az előítéletek és kirekesztés leépítésében. Én ugyanis nem történelmi tananyagként szeretném oktatni a holokausztot, és nem is gondolom, hogy ez a legjobb módja a megközelítésének: sokkal inkább emberjogi témaként fontos foglalkozni vele, hogy ezzel is egy igazságosabb társadalom építéséhez állítsunk megfelelő alapokat.